Ortodox meggyőződés szerint a keresztény Egyház egyetlen papja, pásztora és tanítója Maga Krisztus. Egyedül Ő vezeti népét, Ő uralkodik fölötte. Egyedül Ő bocsátja meg a bűnöket, és Ő az, Aki közösséget ajánl fel Istennel, az Atyával.

Az ortodox hit szerint Krisztus nem hagyta el népét, hanem együtt van Egyházával, mint Annak élő és egyetlen Feje. Krisztus a Szent Lélek által tevékenyen jelen van Egyházában.

Az Egyházi Rend szentsége a Keresztény Egyházban objektív biztosítékot nyújt Krisztusnak népével való állandó együttlétére. Az Egyház püspökeinek, papjainak és diakónusainak az a szerepük, szolgálatuk, hogy láthatóvá tegyék Krisztus tevékeny együttlétét népével. A papság tehát nem Krisztus nevében, vagy Krisztus helyett szolgál, mintha Ő Maga nem lenne jelen. A papság nem Krisztus helytartója, helyettese vagy képviselője.

Krisztus most és mindig és mindörökké jelen van Egyházában. Az Egyház felszentelt Rendjei - a püspökök, papok és diakónusok - azért kapják a Szent Lélek ajándékát, hogy láthatóvá tegyék az embereknek Krisztust a Lélek által. Ily módon Krisztus választott szolgáin keresztül gyakorolja és valósítja meg egyedülálló és kizárólagos papi tisztségét, szüntelenül felajánlva Önmagát az Atyának embertestvéreiért, tökéletes Áldozatként. Krisztus az Egyházban lévő szolgáin keresztül tanítóként is fellép, és Ő maga hirdeti az embereknek az Atya isteni igéit. Ő a jó pásztor, az egyetlen pásztor, Aki vezeti nyáját. Ő az irgalmas orvos, Aki elengedi a bűnöket és meggyógyítja az emberek testi, szellemi és lelki betegségeit. Ő a püspök, Aki gondját viseli annak a közösségnek, amelyet Ő maga gyűjtött magának (1Pét 2,25). Ő a diakónus, a "szolga", mert egyedül Ő az Atya szenvedő szolgája, Aki "nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mt 20,28)

Az Egyházi Rend szentségének az elnevezése kapcsolatba hozható azzal, hogy a püspökök, papok és diakónusok biztosítják az Egyház életében a rendet. Krisztus és az apostolok ideje óta egészen Isten Országának az örökkévalóságban való eljöveteléig, mindig és mindenütt, ők biztosítják az Egyház folytonosságát és egységét.

Ahogyan az apostolok megkapták Istentől azt a különleges ajándékot, hogy menjenek a világba, és tegyék jelenvalóvá Krisztust, személyének és szolgálatának sokszínű gazdagságát az embereknek, ugyanúgy az Egyház papjai is megkapják Isten Lelkének az ajándékát, hogy megőrizzék és láthatóvá tegyék Krisztus tevékeny jelenlétét az egyházakban.

Az Egyház tanítása szerint a papságnak a lehető legtökéletesebb módon kell betöltenie azt a kegyelmet, amely a "kézrátétel" ajándékával adatott meg számára. De az Egyház azt is tanítja, hogy az Egyházban a papság által kiszolgáltatott szentségek valósága és hatékonysága nem függ az Egyház szolgáinak személyes erényeitől, hanem Krisztus jelenlététől, Aki a Szent Lélek által cselekszik Egyházában.

 A püspökök

A papság vezető tagjai a püspökök. Az ő felelősségük és szolgálatuk az, hogy az egész világon megőrizzék az Egyház egységét azáltal, hogy saját egyházaikban biztosítják a hitnek és az egyházi gyakorlatnak az igazságát és az egységét a többi egyházzal. A püspökök tehát saját egyházukat vagy egyházmegyéjüket képviselik a többi egyház vagy egyházmegye felé, de ugyanakkor az Egyetemes Egyházat is képviselik saját papjaik, diakónusaik és híveik előtt.

Az Ortodox Egyházban a püspöki hivatal végzi a vezető egyházi szolgálatot. A görög episkopos (püspök) szó jelentése: felügyelő. Minden püspöknek pontosan ugyanazt a feladatot kell ellátnia. Az Egyházban egyik püspök sem áll a többi püspök "fölött", és valójában maga a püspök sem áll az egyházi közösség "fölött", hanem ő maga is az Egyházon belül van, egyike az Egyház tagjainak. Ő az, aki Isten és ember előtt felelős, és számadással tartozik saját egyházi közösségének életéért.

Az Ortodox Egyház minden püspöke egy bizonyos földrajzi területért felelős, amelyet egyházmegyének neveznek. Címüket általában e terület legfontosabb városáról kapják. Egy olyan nagyobb földrajzi egység fővárosának a püspökét, amelyben több, saját egyházmegyével rendelkező püspökök is található, metropolitának vagy érseknek nevezik. A metropolita szó annyit jelent, mint a legfontosabb város, a "metropolis" püspöke. Az érseki cím egy adott terület "vezető püspökét" jelöli, de olykor személyes vagy tiszteletbeli okokból más püspökök is megkaphatják ezt a címet. Egy olyan nagyobb földrajzi egység fővárosának a püspökét, amelyben több metropolia és egyházmegye van, pátriárkának nevezik. Ma ez a cím általában egy nemzeti egyházat fog össze.

Az Egyházi Kánonok előírása szerint egy-egy terület püspökeinek rendszeres időközönként tanácskozniuk kell. Ilyen alkalmakkor a metropolita elnököl, egy nagyobb terület, illetve nemzeti egyház esetében pedig a pátriárka.

De még egyszer világosan le kell szögezni azt, hogy szentségileg minden püspök azonos és egyenlő. Szentségi helyzetüket illetően egyik sincs magasabb pozícióban, mint a másik, az Egyházhoz kötődő életük szempontjából egyik sincs a másik "fölött".

Pusztán emberi és gyakorlati ügyekben a metropolita és a pátriárka a saját egyházmegyéjénél nagyobb terület fölött is elnökölhet és vezetést gyakorolhat, de püspöki hivatalát illetően nem rendelkezik nagyobb befolyással vagy felsőbbséggel, mint a többi püspök. Az Ortodoxiában egy püspök sem tévedhetetlen, egyiknek sincs különleges "hatalma" papjai, diakónusai, népe és más püspökök fölött, vagy nélkülük. Mindannyian szolgái Krisztusnak és az Egyháznak.

Az Ortodox Egyházban a VI. század óta az a szabály, hogy püspök csak nőtlen vagy özvegy férfi lehet. A püspökök rendszerint legalább az első szerzetesi fogadalmat leteszik.

A papok

Az Egyház papjai, akiket presbitereknek is neveznek, a püspökök munkáját segítik. Ma az a gyakorlat, hogy a papok a helyi egyházi közösség lelkészi szolgálatát végzik. Kezdetben ezt a szerepet a püspök töltötte be. A papok tehát a keresztények helyi közösségét vezetik, ők állnak a Szent Liturgia megünneplésének az élén, tanítanak, prédikálnak, tanácsot adnak, és a megbocsátás és gyógyítás szolgálatát végzik.

Az Egyház papjait a püspök szenteli fel, és ahhoz a közösséghez tartoznak, amelyben szolgálnak. A papi szolgálat ajándékát senki sem kaphatja meg egyénileg vagy személyre szólóan. Püspökétől és saját egyházi közösségétől függetlenül nem rendelkezik "hatalommal", és semmilyen szolgálatot sem végezhet. Minden olyan keresztény közösség oltárasztalán, amelyet papja és pásztora vezet, ott fekszik az a lepel, amelyet antimenzionnak neveznek, és amelyen a püspök aláírása látható. Ez valójában az engedély a közösség számára, hogy egybegyűlhessen, és Isten Egyházaként tevékenykedjen. Az antimenzion nélkül a pap és hívei tevékenysége nem lehet törvényes, egy ilyen közösség cselekedetei nem tekinthetők az Egyház hiteles részének.

Az Ortodox Egyházban nős férfi pappá szentelhető, ha mind ő, mind felesége részéről ez az első házasságuk. Ha viszont felesége meghal, nem nősülhet újra, és ha netán megteszi, nem folytathatja papi szolgálatát. Ha viszont nőtlen férfit szentelnek pappá, az nem nősülhet meg a papi szolgálat megtartása mellett.

A diakónusok (szerpapok)

Az Egyház diakónusai eredetileg a jótékonyságban és a karitatív munka végzésében segítették a püspököket. Az utóbbi századok óta viszont majdnem kizárólag oltári szolgálatot látnak el, ők segítik az isteni liturgia és más templomi szolgálatok végzését. Napjainkban sokan állandó tisztségként viselik a diakónusi címet, és így végeznek teljes vagy részleges szolgálatot az Egyházban. De a diakónus nemcsak a püspököt és a papot segítheti a liturgikus szolgálatban, hanem nevelési programokat is irányíthat, ifjúsági csoportokat vezethet, kórházakat látogathat, missziós munkát láthat el, vagy a szociális munka szervezője lehet. Ezekben az esetekben a diakónusokat nem feltétlenül a teológiai hallgatók közül választják, hanem közvetlenül a helyi egyházi közösségből. A diakónusok házasságát illetően ugyanazok az egyházi előírások érvényesek, mint a papok esetében.

A püspökökön, papokon és diakónusokon kívül, akik az Egyház fő felszentelt szolgái, az ortodox hagyományban a hipodiakónus (alszerpap) és a felolvasó sajátos szolgálatára is van külön áldás. A korai egyházban külön szertartás keretében iktatták be az ördögűző, az ajtónálló, a diakonissza és a laikus prédikátori szolgálatok végzőit. Ez utóbbi szolgálatot néhány helyi egyházban még ma is gyakorolják. Hasonlóképpen sok egyházban ma is külön szertartás keretében áldják meg és iktatják be az Egyház laikus szolgálattevőit, mint például az egyháztanács tagjait, a hitoktatókat, a kórus tagjait és a különböző egyesületek és programok vezető személyiségeit.