Eminenciás Uram, kedves Germán, volgográdi metropolita atya!  Kedves Lukijan budai, Agapit munkácsi és Sziluán gyulai püspök atyák!

Ma az egész ország Szent Istvánnak, Magyarország királyának az emlékét ünnepli. Mi is ennek a nagy szentnek az emlékére és tiszteletére gyűltünk most egybe különböző országokból.

Szent István volt az a férfiú, akinek köszönhetően Magyarország, immár több mint ezer éve keresztény ország lett.  Még elképzelni is nehéz, hogyan alakult volna Magyarország későbbi történelme, sőt jelenkori állapota, ha több mint egy ezredéven át nem lett volna keresztény ország, ha a kereszténység nem eresztett volna itt mély gyökereket, ha a magyar nép lelki életét, egész kultúráját, erkölcsi értékeit nem járta volna át a keresztény tanítás, a keresztény értékek. Ha a magyar nép ma él, és boldogul, akkor ez elsősorban annak köszönhető, hogy több mint egy ezredéven át a kereszténység életet adó forrásaiból merített.

Számos közös vonás található Szent István, Magyarország királya és Szent Vlagyimir apostoli fejedelem, a Kijevi Oroszország megkeresztelője sorsában és történelmi szerepében. Majdhogy nem kortársak voltak, és kis híján egy időben zajlott le a kereszténység fölvétele a Kijevi „Rusz” és Magyarország földjén. Nem véletlen tehát, hogy Szent István magyar király ereklyéinek egy darabja, amelyet pár hónappal ezelőtt Erdő Péter, esztergom-budapesti érsek úr vitt magával ajándékba az orosz ortodox egyháznak, és adott át II. Alekszij Őszentségének, Moszkva és egész Oroszország pátriárkájának, most Moszkvában, a Krisztus Megváltóról elnevezett templomban található, ahol a világ minden részéből érkezett ortodox keresztény hívők tízezrei, sőt milliói hódolhatnak Magyarország nagy és apostoli királyának az ereklyéi előtt.

Gyakran hallani olyan vélekedést, hogy mind Szent Vlagyimir fejedelem, mind Szent István király számára a kereszténység fölvétele alapjában véve politikai lépés volt. Ám nem ez a valóság. Nem pusztán politikai választás, hanem elsősorban lelki, spirituális, és erkölcsi döntés született. Olyan erkölcsi iránytűnek a követése valósult meg, amelynek útmutatásával kellett Oroszország és Magyarország népeinek építeniük további életüket.

A kereszténység nem pusztán teológiai tanítás, nem pusztán Istenről szóló tanítás. Hanem egyúttal az emberről, az ember létének az értelméről és céljáról szóló tanítás. A kereszténység nem csupán a láthatatlan Isten kinyilatkoztatása, aki láthatóvá lett, és az emberiség számára megjelent a földön, hanem olyan erkölcsi értékeknek a rendszere, amely irányt mutat az ember számára, amelyhez életének egész menetét kell igazítania. Az évszázadok során éppen a lelki-erkölcsi értékeknek ez a rendszere adott Magyarország, Oroszország és minden, a kereszténységet fölvett ország népeinek erőt az életben maradásra, a külső és belső ellenséges támadások leküzdésére, az újraépítkezésre és az átalakulásra. És ha manapság az erkölcsi élet hanyatlásának és országaink népessége fogyatkozásának a tanúi vagyunk, akkor ez elsősorban azzal áll összefüggésben, hogy az emberek tudatában meggyöngültek a kereszténység alapjai, meggyöngült a kereszténység „kovásza”. Az emberek a hosszú évszázadok és évezredek során tudatában voltak annak, hogy mi is az, amiben Isten áldása kifejezést nyer minden egyes család számára: abban, hogy a szülők gyermekeket kapnak ajándékba. Nem egyet és nem kettőt, hanem sok gyermeket. Még ma is vannak olyan családok, ahol három, négy, öt, sőt olykor tíz gyermek van, olyan keresztény családok, aki életüket a hagyományos keresztény erkölcsi tanítás fundamentumára építik.

Ámde manapság a családok többségében egy, legfeljebb két gyermek van. Nem azért, mintha a mai emberek nem szeretnék a gyermekeket. Hanem azért, mert mára az értékek rendszere megváltozott, fölborult. A mai ember számára saját, személyes jóléte, sikeres boldogulása áll az első helyen. Fontos helyet kap szemében a hivatás, az úgynevezett karrier. Sokan vannak, akik a karrier érdekében készek feláldozni a családjukat, a gyermekeket. És még ezek után csodálkoznak, hogy a mohamedán családokban sok gyermek van, és Európa mohamedán népessége erőteljesen növekszik, az úgynevezett keresztény népesség pedig folyamatosan csökken. Ámde nem az erős iszlámtól kellene félnünk, hanem a gyönge kereszténységtől. Attól kellene leginkább tartanunk, ha mi, bár keresztényeknek nevezzük magunkat, nem úgy élünk, ahogyan a keresztény parancsolatok szerint élnünk kellene. A keresztény erkölcsi tanítás e meggyöngülésében kell keresnünk azoknak a nehézségeknek az okát, amelyektől ma nemcsak egyes emberek, nemcsak egyes családok, hanem egész népek, országok szenvednek.

És íme, Szent István példája ma úgy áll előttünk, mint olyan ember élő példája, aki teljes tudatában volt annak, hogy egyedül a kereszténység az, amely erőt adhat a számára, a szeretteinek és egész népének. Forduljunk hát imádsággal Szent István magyar királyhoz, és kérjük tőle, hogy mennyei közbenjárásával emlékezzen meg népéről, arról a népről, amelyet ő maga világosított meg a keresztény tanítás fényével. És segítsen mindnyájunkat abban, hogy Krisztus parancsolatainak az útját követhessük, hogy ne csak szavakban, hanem a valóságban is, ne csak hitünk megvallásában, hanem életünk mindennapjaiban is, hivatásunk és családi életünk gyakorlásában keresztényekké válhassunk.

Ámin.