A nikea-konstantinápolyi hitvallás szavai: "Hiszek Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyházban" meghatározzák az Egyház, mint istenemberi szervezet tulajdonságait.

Az Egyház egy, mert a Szent Háromság képére jött létre és megjeleníti a lényegi egység titkát a hüposztatikus (személyi) különbözőségben: számos különböző személyiségből-hüposztasziszból áll, akiket a hit és a szentségek közössége egyesít. Pál apostol szavai szerint "egy a test, és egy a Lélek.egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; Ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben" (Ef 4,4-6). A keresztények ezen egységéért imádkozott Jézus a Titkos Vacsorán: "Szent Atyám, tartsd meg őket a Te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!. Nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan Te, Atyám, énbennem, és én Tebenned, hogy ők is bennünk legyenek." (vö. Jn 17,11-21). A Szent Háromság három Személyének szeretete tükröződik vissza az Egyház egységében. "A földön nincs olyan egység, amellyel össze lehetne hasonlítani az Egyház egységét; ilyen egységet csak a mennyben találhatunk, - írja Hilarion (Troickij) érsek. - A mennyben az Atya, Fiú és Szent Lélek leírhatatlan szeretete egyesíti a három Személyt egy Lényegbe, úgyhogy nem három Isten van, hanem egy Isten, amely háromszoregy életet él. Az emberek, akik beléptek az Egyházba és megszerették egymást, hasonlatosak a Szentséges Háromság három Személyéhez".

Pál apostol az Egyház szentségéről írva, Krisztust a vőlegényhez, az Egyházat pedig a menyasszonyhoz hasonlítja: "Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen" (Ef 5,23-27). Az Egyház nem csak annak Feje, Krisztus miatt szent, de amiatt a szentség miatt is, amelyre tagjai hivatottak: az apostolok leveleikben gyakran nevezik a keresztényeket "szentnek", értve ez alatt, hogy a szentség - nem elérhetetlen ideál, hanem norma az Egyház tagjai számára. Szentségre hivatott minden keresztény, és az Egyház minden korszakában vannak igazi szentek, azonban ezeknek a szenteknek a száma - akik felülemelkedtek a bűnökön és a szenvedélyeken - nagyon kicsi. A keresztények többsége - bűnös ember, aki nem a szentség már elért állapotánál, hanem a szentségre való törekvés és bűnbánat szándékánál fogva tagja az Egyháznak. Az Egyház feladata éppen az, hogy megszentelje és Istenhez vezesse őket. Ebben az értelemben mondják a keresztényekről, hogy ők in patria et in via - otthon és úton vannak, vagyis egy időben vannak az Egyházon belül és az Egyházhoz vezető úton.

A szláv "szobornaja" kifejezés nem teljesen fedi a görög katholike (katolikus) kifejezést, ami "egyetemest" jelent, vagyis olyant, ami egyesíti a világban mindenütt megtalálható keresztényeket, valamint a szenteket és az elhunyt híveket. Ahogyan Jeruzsálemi Szent Kyrillosz írja, "az Egyházat azért hívjuk egyetemesnek, mert egyetemesen és semmit sem kihagyva adja át mindazt, ami része kell hogy legyen az emberi tudásnak - a látható és láthatatlan dolgokról, a mennyiről és a földiről szóló dogmákat."

Az Egyház apostolisága abban nyilvánul meg, hogy az apostolok hozták létre, hűséges azok tanításához, folytonosságban van velük, és folytatja szolgálatukat a földön. Arról, hogy az Egyház "az apostolok és a próféták alapjára épül", Pál apostol ír (Ef 2,20). Az apostoli folytonosság alatt a kézrátétel (főpappá szentelés) megszakítatlan láncolatát értjük, amely az apostoloktól a mai idők összes püspökéig tart: az apostolok szentelték fel a püspökök első nemzedékét, akik felszentelték a második nemzedéket, és így tovább, egészen napjainkig. Azokat a keresztény közösségeket, amelyeknél ez a folytonosság megszakadt, az Egyháztól elszakadtaknak tartjuk mindaddig, amíg az apostoli folytonosság helyre nem áll. A püspökök folytatják az apostolok küldetését a földön - a szolgálat, a prédikáció, az egyházközségek irányításának és újak alapításának küldetését. Nem csak a püspökök és a papok, de az Egyház minden tagja elhívást kapott az apostoli, misszionárius szolgálatra, Krisztus szóval és tettel történő megvallására: "Menjetek, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelve őket az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében" (Mt 28,19).

A küldetés, amelyet Krisztus az apostolokra és utódaikra bízott, napjainkban még távol áll a beteljesedéstől. Még számos nép van a földön, amelyikhez alig jutott el Krisztus igéje, óriási területek, ahol még nem ismerik az Evangélium tanítását. Egyes országok, amelyek valaha keresztények voltak, most újra visszatérnek a pogánysághoz és a hitetlenséghez, és új hitterjesztésre van szükség, új apostolokra. 1000 éve az apostolokkal egyenlő Szent Vlagyimir fejedelem megkeresztelte Oroszországot, és ettől a pillanattól fogva megkezdődött a pogányság gyökereinek fokozatos kigyomlálása és a kereszténység elültetése. A XV. századra, az apostolok ügye folytatóinak munkája és áldozata nyomán az ország azzá a Szent Oroszországgá vált, amelyről a krónikákban olvashatunk, ahol minden ember - öreg és fiatal - ismerte Krisztus tanítását, járt templomba, ahol a betűvetést a Zsoltároskönyvből tanították. Ám a következő évszázadokban olyan folyamatok jelentkeztek, amelyek szellemi krízishez vezettek, amelynek következménye volt az 1917-es katasztrófa és a "babiloni fogság" hetven éve, amikor a pokol erői megpróbálták mindörökre kitörölni az elmékből Krisztusnak még az emlékét is, és kiírtani Istent az emberek szívéből. Az ország újra pogánnyá vált, és az emberek a "sötétségben ültek", várva a világosságot (vö. Ézs 59,9). A keresztényekre, különösen a lelkipásztorokra most újra ugyanazon feladat vár, mint 1000 éve Vlagyimir fejedelemre, és 2000 éve az apostolokra - hirdetni az Evangéliumot, megkeresztelni az embereket az Atya és a Fiú és a Szent Lélek nevében, ledönteni a bálványokat és helyükön felépíteni Krisztus templomait. A bálványok szemünk láttára dőltek össze hihetetlen gyorsasággal, de a felszabaduló helyen lelki templomokat emelni, a kialakult űrt igaz hittel betölteni még előttünk áll. Attól, hogy képes lesz-e az Egyház ezt a missziót betölteni, hogy akadnak-e ma emberek, akik egyenlők az apostolokkal hitben, Isten iránti buzgóságban, Krisztus és Isten népe iránti szeretetben, függ Oroszország szellemi jövője.

Az apostolok közössége véglegesen Pünkösd napján ébredt tudatára annak, hogy Egyházat alkot, amikor az apostolokra tüzes nyelvek formájában leszállt a Szent Lélek és erőt kaptak az Evangélium terjesztésére "minden népeknek". Pünkösd ünnepének kondákionja feltárja ezen esemény értelmét: "Midőn leszállván a nyelveket összezavarta, szétszórta a népeket a Magasságos, midőn pedig szétosztotta a tüzes nyelveket, mindeneket egységbe hívott el. Egyetértésben dicsőítsük tehát a Szentséges Lelket.". Az ének emlékeztet minket a babiloni torony építésére, amikor Isten, látván az emberek esztelenségét, akik mennyekig érő tornyot akartak építeni, leszállt és összezavarta a nyelveket, hogy ne értsék meg egymást és így a torony építése abbamaradjon, amely egyébként is összeomlott volna, mindenkit maga alá temetve (Ter 11,1-9). Az emberek bűnei miatt széttöredezett emberi egység újra egyesül az Egyházban, ahol nincs nemzeti és nyelvi megkülönböztetés, hanem mindannyian "új nyelvet" kapunk - a hit és az ima nyelvét, az egység és a szeretet nyelvét. Minden alkalommal, amikor a babiloni torony összedől (és az újra és újra összedől a történelem során), megtörténik a "nyelvek összezavarodása", kiéleződnek az ellentétek a nemzetek között, növekszik az egymás meg nem értése és a bizalmatlanság. Csak a Szent Lélek, aki a "bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ismeret és az Úr félelmének lelke" (Ézs 11,2), Aki az Egyházban él és tevékenykedik, képes mindenkit megbékíteni, egységre és egyetértésre hívni.