A különféle nyelvekben az Isten szó különböző szavakkal és kifejezéssel rokonítható, amelyek kzül mindegyik mond valamit Isten sajátosságairól (jellemzőiről). A régi időkben az emberek próbálták kiválasztani azokat a szavakat, melyek segítségével ki tudták fejezni az Istenről alkotott elképzeléseiket, az Istenivel kapcsolatos személyes tapasztalatukat.
Az orosz nyelvben és a többi szláv nyelvben, melyek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, az Isten szó, a nyelvészek szerint a szanszkrit bhaga szóval rokon, ami annyit jelent, „megajándékozó”, „felruházó”, és amely egyébként a bhagas főnévből ered, ami is „birtokot”, „boldogságot” jelent. A gazdagság (oroszul bogatsztvo) szintén rokon az Isten (oroszul Bog) szóval. Ebben a kifejezésben benne van az Istenről, mint a lét teljességéről, a tökéletességről, a boldogságról szóló elképzelés, amely ugyanakkor nem marad meg kizárólag az Istenin belül, hanem kiárad a világra, az emberekre, minden élőre. Isten megajándékoz, felruház bennünket a maga teljességével és gazdagságával, amikor kapcsolatba kerülünk Vele.
A görög theos szó Platón szerint a theein igéből származik, ami annyit jelent, futni. „Azok az első emberek, akik Hellaszban laktak, mint sok barbár nép még ma is, csak az olyan dolgokat tartották isteneknek, mint a napot, a holdat, a földet és az eget; minthogy pedig látták, hogy ezek a dolgok állandóan mozgásban vannak, futnak, erről a természetes futásról nevezték el őket theosz-oknak, azaz isteneknek.” Más szavakkal, a régiek olyan jelet láttak a természetben, annak körforgásában, célirányos „futásában”, amely egy felsőbb értelmes erő létére utal, melyet azonban nem tudtak azonosítani az egy Istennel, hanem isteni erők sokaságaként képzeltek el.
Ugyanakkor Teológus Szt. Gergely ezek mellett az etimológiai magyarázatok mellett felhoz egy másikat is: a theos szót az ethein igéből (jelentése: „felgyújtani”, „égni”, „lángolni”) eredezteti. „Mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten”(Mtörv 4,24) – mondja a Szentírás, és ezeket a szavakat ismétli meg Pál apostol is, amikor arról beszél, hogy Isten képes kiirtani és felégetni minden rosszat (Zsid 12,29). „Az Isten tűz, az ördög pedig hideg” – írja Szentéletű Barszanufiusz és János. „Az Isten tűz, mely felmelegíti és lángra lobbantja a szívet és a bensőt” – mondja Szárovi Szent Szerafim. „Ha tehát a szívünkben hidegséget érzünk, mely az ördögtől van […] hívjuk Istent. Ő eljön és felmelegíti a szívünket nem csak az Iránta, hanem felebarátunk iránt érzett tökéletes szeretettel. És a meleg színe elől elfut a hideg, amely gyűlöli a jót”.
Damaszkuszi Szt. János egy harmadik etimológiáját adja a theos szónak a theaomai – „szemlélni” ige alapján. „Hiszen semmit sem lehet elrejteni Előle, Ő mindent lát. Már az előtt látott mindent, hogy a dolgok létezést nyertek...”
A germán nyelvekben az Isten szó – az angol God , a német Gott – abból az igéből ered, amely a „földre borulni”, „meghajolni” jelentéssel bír. „Az emberek, akik a régi időkben arra törekedtek, hogy mondjanak valamit Istenről – írja ezzel kapcsolatban Antonyij Blum szurozsi metropolita – nem próbálták meg leírni, lefesteni, elbeszélni, milyen is Ő a maga valójában, hanem csak azt, mi történik az emberrel, amikor hirtelen szemtől szembe találja magát Vele, amikor egyszerre beragyogja őt az isteni kegyelem, az isteni fény. Minden, amit ebben a pillanatban az ember tehet az, hogy szent rettegésben földre veti magát, hódolva Az előtt, Aki felfoghatatlan, és mégis ilyen közelről megmutatta magát csodálatos ragyogásában.” Pál apostol, akit Isten fénye ragyogott be a damaszkuszi úton, lesújtva ettől a fénytől „földre esett….remegve és megborzadva” (ApCsel 9, 4,6).
A Yahweh (Jahve) név, amelyben Isten megnyilatkozott az ószövetségi zsidóságnak, annyit jelent „Aki Van”, aki létezik, aki a létezés attribútumaival b ír. A szó a hayah igéből ered, ami annyit jelent - lenni, létezni, illetve minden bizonnyal ugyanezen ige első személyéből, a eheih- ből, ami annyit tesz „Vagyok”. Ugyanakkor ennek az igének van egy dinamikus értelme is: nem pusztán a létezés tényét jelzi, hanem valamiféle állandóan érvényes létezést, élő és tevékeny részvételt. Amikor Isten azt mondja Mózesnek: „Vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), az azt jelenti: élek, itt vagyok, melletted vagyok. Emellett ez a név kiemeli Isten létének mindenek felettiségét a többi létező létéhez képest: ez önálló, elsődleges, örökkévaló lét, a létezés teljessége, ami maga a mindenek feletti lét. „Jelentőségénél fogva az, Aki van, természetfelettien felette áll a létezés egészének, lévén egyetlen Oka és Alkotója minden létezőnek: az anyagnak, a lényegnek, a létezésnek; az, Aki van, kezdete és mércéje az örökkévalóságnak; oka és mércéje az időnek minden létező számára, és mindennek, ami keletkezik, létrehozója. Tőle ered az örökkévalóság, a lényeg, a létezők, az idő, a keletkezés és az összes keletkező, lévén, hogy Benne nyugszik minden létező, a változóak csakúgy, mint azok, melyek változatlanok… Isten nem pusztán az, Aki van, hanem maga a Létező, aki a létezés minden formájának teljességét magába foglalja – a jelen idejűeket csakúgy, mint a jövő idejűeket” – írja az „Isteni nevekről” szerzője, Areopagita Dénes.
Az ősi hagyomány az mondja, hogy a babiloni fogságot követő időktől a zsidók a hozzá fűződő áhítatos flelem miatt nem ejtették ki a Jahve (Aki Van) nevet. Csak a főpap, amikor évente egyszer bement a szentek szentjébe, hogy megtömjénezze azt, ejtette ki ezt a nevet. Ha pedig egy egyszerű ember vagy akr egy pap szeretett volna mondani valamit Istenről, a Jahve nevet felcserélte valamilyen más névvel, vagy azt mondta „ég”. Létezett egy olyan szokás is, mely szerint ha Isten nevét kellett kimondani, az ember elhallgatott és szívére tette a kezét, vagy kezével az égre mutatott, és mindenki megértette, hogy Istenről van szó, de maga a szent Név nem hangzott el. Írásban a zsidók Isten nevét a szent tetragrammal (YHWH) jelölték. Az ószövetségi zsidók tökéletesen megértették, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”. Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…